Jegyzetek
Ép eszű ember nem ül be úgy Kim Ki-duk-filmre (még egy ilyen, TIFF-szerű fesztiválon sem, ahol időnként teljesen random módon zuhanunk be különböző vetítésekre), hogy nem tudja, mire számítson. Elég sok nem épeszű ember volt szombat éjjel a Győzelem moziban: az edzettebb gyomrúaknak külön humorforrás volt – a meglévők mellé – , hogy a kevésbé edzett gyomrúak levegőért, vagy ki tudja miért kapkodnak. Valaki megkérdezte az említett Moebius-vetítés után, hogy miért nézek ilyen filmeket. Vállat vonva csak annyit tudtam válaszolni: jobb nézni, mint csinálni. És igen, valami ilyesmiről lehet szó Kim Ki-duk esetében: egy vékony üvegfal mögül nézzük, hogy az emberi létezés legextrémebb, életben megtapasztalhatatlan határait ecseteli a dél-koreai őrült zseni, hagyjuk, hogy összeszorítsa gyomorszájunkat és végbélgyűrűnket, csak hogy majd felszusszanva ballaghassunk haza a friss levegőn, azzal a bizonyossággal, hogy velünk ilyen nem történhet meg soha. Botrányfilm, igen (sőt, emellett a Nimfomániás egy szűzlány naplójának tűnik), meg fogja osztani a közönséget, és a kritikusokat is, igen.
Kim Ki-duk filmjei amúgyis mindig a határokat feszegették (elsősorban a jóízlését), de jelen alkotás annyira messze helyezkedik mindentől, amit akár ugyanazzal a betűtípussal lehetne írni, mint a normalitást, jóízlést, épeszűséget, hogy nem is érdemes nekifutni az efféle regiszterekben való dekódolásnak. Ez egyszerűen egy film, mégpedig emberpróbáló film, amely a címnek megfelelően leginkább egymással ellentétes, de végüli mégiscsak egymásbafonódó bináris oppozíciókkal foglalkozik: elsősorban gyönyör-fájdalom, önfeláldozás-önzőség, bűn-bűnhődés, vonzás-bosszú és végül, természetesen, élet-halál. Ödipális és médeai archetípusok kavarognak a minimalista történet bizarr keretei között, kevés szereplőjét (a két női figurát ugyanaz a színésznő alakítja, ezzel a fordított bunueli csellel ugyanazt éri el, mint A vágy titokzatos tárgya: egy univerzális, de többarcú nőalakot hoz létre) úgy mozgatja Ki-duk, hogy a hűtlenségről a szadizmuson keresztül az incesztusig hamar végigmennek az emberi (és emberentúli) szexualitás jónéhány létező és mindeddig elképzelhetetlen variációján.
Ha megállna valahol félúton, vagy a vége felé, akkor csak egy idióta polgárpukkasztás lenne a Moebius, így viszont egy lélegzetelállító, a nagy görög tragédiák mazochista tour de force-átirata lesz, mindez egy hatalmas filmnyelvi bravúrral: egyetlen sornyi párbeszéd nélkül. A verbalitás előtti, vegytiszta filmi fogalmazásmód (habár egy apró turpisságot megengedett magának: a laptopmonitoron olvasható szöveg némileg csorbítja ezt az élményt) egy olyan világba visz el, ahol az emberek nem emberek, hanem állatok, tiszta ösztönlények – hiába a kortárs, nagyvárosi környezet. Így lesz egyszerre zsigeri és távolságtartó, egyszerre poétikus és gusztustalan, egyszerre konkrét és metaforikus. Az egészet tetézi az a pofátlanság, hogy mennyire olcsó és egyszerű technikával forgat mostanában a rendező-író-operatőr-vágó mester: az első percekben még zavaró videós kép hamarosan a film erénye lesz. Nincs szépelgés, már a képekben sem. A buddhista keret csak a möbius-jelleget tetézi, s egy kultúrákon átívelő kortalanságot ad a filmnek. Ez, kéremszépen, színtiszta költészet: ecce homo..
English 
Nederlands 
Deutsch 
Français 
Español 
Magyar 
српски 
Dansk 
Italiano 
Svenska 
Slovenčina 
Português 
