Mozart In The Jungle: Season 4

a New York-i Filharmonikusok új és különc zseni karmestere és egy fiatal oboista lány története köré épül, egyáltalán nem kell tartani a komolyzenétől, sőt éppen azon ritka sorozatok egyike, amit tényleg nagyon könnyű megkedvelni. Eleve rendkívül érdekes minden olyan felütés, ami egy szokatlan világba enged bepillantást, játszódjon az egy börtönben, egy metamfetamin-laborban, a reklámszakmában vagy a politika mocsarában, de főleg akkor tud igazán lebilincselő lenni egy ilyen sztori, ha annak hősei szenvedélyesen hódolnak az adott hivatásnak és szubkultúrának, és ha ez megvan, akkor onnantól lehetetlen elengedni a kezüket.

Amit a Mozart in the Jungle pilotja mesterien csinál, hogy percek alatt egy olyan világot skiccel fel, ami képes rögtön megragadni a néző érdeklődését. A New York-i Filharmonikusok társulata a felszínen profi klasszikus-zenészek A-ligája, valamivel alatta azonban inkább egy imbolygó, közös csónakban muzsikáló érdekek, ideológiák, szenvedélyek és félelmek kavalkádja, ahova sok fiatal zenész áhítozik és ahonnan az idősebb veteránok előbb vagy utóbb kikopnak a vérkeringésből.
Az Amazon tavalyi újonca 10 félórás epizódban enged bepillantást a színfalak mögé, hódolva a mindent körülvevő művészetnek, főhősei szenvedélyének és áldozatainak mindezt egy olyan végtelenül hétköznapi és egészen vicces köntösbe bújtatva, ami teljesen közérthető és emberi megvilágításba helyezi ezt a kissé szokatlan világot.

A sztori egyik központi figurája Hailey Hájláj (Lola Kirke), egy fiatal oboista lány, aki tehetséges zenészként egy gazdag gyerkőc tanításából és egy-két kisebb színházi melóból keresi a betevőjét. Ő az, aki a szárnypróbálgatást no meg a hétköznapiságot hozza be a történetbe, ha kell, ivójátékos zenész-párbajokkal.
Ezzel szemben láthatjuk a korábbi maestrót (Malcolm McDowell) leváltó Rodrigót (Gael Garcia Bernal), a társulat újdonsült karmesterét, aki egy igazi impulzív ösztönlény, eleinte maga a megtestesült karizma és misztikum számunkra – akárcsak társulata számára is – de később ugyanúgy megismerhetjük az emberibb oldalát, ami csak még szimpatikusabbá és az egyik legizgalmasabb sorozatos karakterré teszi.

A régi és az új maestro ellentéte kicsit hasonlít Mozart és Salieri történetére, ám ez mégis egészen elenyésző eleme a sztorinak. Furcsamód a Mozart in the Jungle legnagyobb hibája és egyben a legnagyobb bája is, hogy bár céllal, de abszolút fókusz nélkül lubickol ebben a világban. Annak ellenére, hogy hiányzik belőle a vezérfonal, gyakran azt éreztem, hogy ez talán tönkre is tenné, hiszen nem egyszer éppen a lényegtelennek tűnő mellékvágányokon időzve a legvirtuózabb.
Az imént említettek azok a pillanatok, amikor lelassul és lélegzik a sorozat, elfelejtjük egy pillanatra, hogy lesz valami bemutató is majd a fináléban és csak figyeljük a város zaját, ahogy zenévé áll össze Rodrigo elméjében, vagy csak csettintünk egyet elismerően azon, hogy milyen rémesen egyszerű és mégis hatásos húzás úgy bemutatni egy zenész és a zene kapcsolatát, hogy csupán egy hegedű húrjait egy szívmonitor által diktált ütemre pengetjük.
Ha ez nem lenne elég, a Mozart in the Jungle remekül bánik a háttérkaraktereivel is, elég neki csupán egy-két próbák közti szünet ahhoz, hogy többjüket személyiséggel ruházzon fel, nem is beszélve mondjuk Lizzie-ről (Hannah Dunne), Hájláj barátnőjéről, aki simán a sorozat egyik legszórakoztatóbb karaktere, pedig neki köze sincs a komolyzenéhez.

Érdemes még szót ejteni arról, hogy mindent átitat a környezet, így a karakterek jellemét, céljait és motivációt is rendesen befolyásolja, a humor pedig mindig ezekből fakad, ami a sorozat egyik legnagyobb pozitívuma. Egyáltalán nem szitkomosak a poénok, nem érzed azt soha, hogy direkt vicceset írtak valakinek, egyszerűen mindenki csak hozza saját magát, a humor pedig jön velük magától.

A legszenvtelenebb húzása pedig az, hogy azt is elnézzük neki, amikor túlzásokba esik. Ott van például Anna Maria (Nora Arnezeder), Rodrigo felesége, egy heves, lobbanékony hegedűművész hölgy, aki bár jóformán képregényszerűen sarkos és éles jellemvonásokat visel magán, nem lehet nem imádni a jeleneteit, ráadásul az is baromi érdekes, hogy lenézi a mindenki által körberajongott zseni férjét azért, mert nincsenek magasztos, társadalmi eszmék művészetszeretete mögött.