Mascagni: Cavalleria Rusticana and Leoncavallo: Pagliacci

A helyszín egy szicíliai falu temploma előtti tér, az 1880-as év húsvét vasárnapja. Az opera kezdeti szakaszának zenéje a húsvétvasárnap ünnepi hangulatát idézi. A függöny mögül, Turiddu hárfakíséretes Sicilianája, Lolához szóló szerenádja hallható. Ezt követően egy drámaibb jellegű zenekari rész következik Santuzza-Turiddu-duett fő dallama dominál.

A templomba készülő falusiak összegyűlnek a főtéren, a tavaszt és a húsvéti ünnepet köszöntik. Santuzza bekopog Lucia néni kocsmájába, Turiddut keresi. Az öregasszony azt válaszolja, hogy a fia Francofontéba ment borért. Santuzza cáfolja ezt, hiszen Turiddut látták a faluban ma éjjel. Közben megjelenik a színen a fuvaros Alfio, aki húsvétra hazajött szeretett feleségéhez, Lolához. A szabad fuvarosélet örömeiről énekel, a zenét az ostor csattogását és a lovak ügetését imitáló hangzások kísérik. Alfio óbort kér a kocsmárosnétől az azonban azt feleli, hogy épp elfogyott, de Turiddu már elindult újabb adagért a szomszéd faluba. Alfio megerősíti Santuzza állítását miszerint az éjjel látta Turiddut méghozzá nem messze az ő házától, majd elmegy. Ezt követően a falusiakból álló kórus, Santuzza szólójával, falusi népi himnuszt énekel Szűz Máriához. Ez a zeneszám a híres Húsvéti kórus.

A falu lakosai mind bemennek a templomba, a téren csupán Santuzza és Lucia néni marad. Santuzza sírva panaszkodik: Turiddu régen Lolának udvarolt, azonban elvitték katonának, Lola pedig férjhez ment egy másik fiúhoz, Alfióhoz. Mikor Turiddu hazatért a katonaságból és szembesült Lola házasságával Santuzzánál keresett vigasztalást. Lola azonban visszacsábította Turiddut, mire az otthagyta az érte jó hírét és becsületét feláldozó lányt, Santuzzát. Az öregasszony miután végighallgatta a lány siralmát elindul a templom felé. Közben színre lép Turiddu, akit Santuzza felelősségre von éjszakai kimaradása miatt. Turiddu mindent tagad és azt állítja borért volt a közeli faluban, Santuzza elmondja neki, hogy az éjszaka látták a faluban. Közben, egy szerelmes dalt dalolva megjelenik a színen Lola és megszólítja Turiddut, hogy jöjjön a misére. Santuzza azonban feltartóztatja és epés megjegyzéseket tesz riválisára. Lola igyekszik elkerülni a veszekedést és továbbmegy a templom fele, Santuzza pedig könyörögni kezd Turiddunak, hogy ne hagyja el. Az azonban félretaszítja a lányt és elrohan Lola után a templomba. Megjelenik a színen Alfio. Az elkeseredett Santuzza mindent elárul Lola és Turiddu viszonyáról a semmit sem sejtő felszarvazott férjnek. Értesülvén az addig a világ leghűségesebb asszonyának hitt feleség félrelépéséről, Alfio őrjöngeni kezd, majd bosszút esküdve elrohan. Mascagni itt, a dráma csúcspontján pár percre megszakítja a cselekményt a híres Intermezzóval. A függöny mindeközben felvonva marad, de a színpad üres.

A mise végén Turiddu a barátjaival a közeli kocsmába megy egy pohár borra. A temperamentumos bordalba a kórus és Lola is bekapcsolódik. Közben visszatér Alfio. Turiddu aki nem tud Alfio és Santuzza beszélgetéséről borral kínálja a fuvarost, az azonban visszautasítja mondván, hogy az ő bora benne méreggé válik. Turiddu sértésnek veszi Alfio szavait és megharapja annak a fülét, ami szicíliai szokás szerint azt jelenti, hogy készen áll a késpárbajra. A jelenlévők lefogják mindkettőt. Alfio úgy dönt, hogy inkább elmegy, azonban még odaszól Turiddunak: „a kertek alatt rám találsz”. Turiddu retteg, felébred benne a bűntudat, elbúcsúzik anyjától és elrohan. Néhány perccel később a falubeliek riadtan kiáltják: „Alfio megölte Turiddut!”


A Pagliacci (a. m. bohócok) , magyarul (a pájáccsó kiejtést elrontva) Bajazzók,[1] Ruggero Leoncavallo kétfelvonásos operája. A szöveget is a zeneszerző írta. A bemutató 1892. május 21-én volt a milánói Teatro Dal Vermében, Arturo Toscanini vezényletével, 1 óra és 10 perc játékidővel.

A cselekmény Montalto mellett, Calabriában játszódik 1865 és 1870 között, Nagyboldogasszony napján. A szöveg valóban megtörtént eseményen alapszik, sőt Leoncavallo maga is jelen volt azon az előadáson, amelyen a véres jelenet lejátszódott.

Prológ
Az opera egy harsány, figyelemfelhívó zenével kezdődik, amelyet a baritonisták által gyakran külön is előadott Prológ követ: a függöny mögül Tonio, Taddeo jelmezében lép elő és szavaiból a mű, egyben az egész verizmus eszmevilága bontakozik ki, mely szerint a szerző „… egy darab életet” kíván a nézők elé tárni.

I. felvonás
Az egész falu nagy örömmel fogadja az évről évre visszatérő komédiásokat. A színészek egy szamár húzta kordén érkeznek. Canio, a csoport vezetője a nagydobot veri és közben meghívja a helybélieket az estélyre, a színjáték megtekintésére. Miután megállnak, Tonio le akarja segíteni a kocsiról Neddát, Canio azonban durván elzavarja. Az egyik helybéli paraszt a közeli kocsmába hívja a társulat vezetőjét, Caniót. Egyik társa is csatlakozik, azonban a Tonio nevű komédiás úgy dönt, hogy inkább az állatokat látja el. Ezt látva egy helybéli paraszt azzal tréfálkozik, hogy Tonio biztos Canio feleségének, Neddának udvarol, ezért nem megy a kocsmába. Canio azonban csak a színpadon ismeri a tréfát, és ha Nedda, akire a célzás vonatkozott, valóban félrelépne, akkor „ez lenne a komédia vége…”

A dudások érkezése jelzi, hogy nemsokára elkezdődik a mise, így a falu népe elindul a templom felé. A kórus a harangok kongását utánozza, innen kapta ez a rész a Harangkórus nevet. Miután a társaság elvonult, a komédiások táborában csak Nedda és a testileg torz Tonio maradnak. Nedda visszagondol a előbbi féltékenységi jelenetére és szívét balsejtelem tölti be, ugyanis a házastársi hűség területén nem tiszta a lelkiismerete. Miközben a madarakat figyeli, elvágyódik öreg férje mellől, hogy a madarakhoz hasonlóan szabadon élhessen. Nedda drámai hangulatú Madárdala a madarak repülését idézi. Közben Tonio settenkedik az asszony közelébe és szerelmével ostromolva addig nem tágít, amíg az a kezében levő korbáccsal arcon nem üti. Tonio elrohan és elrejtőzik egy fa mögött, azonban előtte még megfenyegeti Neddát: „…e tettért megbűnhődöl, asszony!”. Közben előlopakodik Silvio, Nedda szeretője és egymás karjaiban az esti találkát tervezgetik. Az asszony még a mai éjszakán örökre ott akarja hagyni a komédiásokat és szerelme mellett kezdene új életet. Miután kihallgatta beszélgetésüket, Tonio Canióért rohan, akivel még idejében érkezik vissza, hogy hallják Nedda utolsó szavait Silvióhoz. A parasztlegénynek sikerül elmenekülnie, Canio késsel a kezében követeli Neddától az idegen csábító nevét, az asszony azonban elszántan tagad. Időközben az esti előadásra összegyűlt a közönség, így a tragédia egyelőre elmarad. Canio hozzáfog arca kifestéséhez és közben azon rágódik, milyen keserű a komédiások sorsa. Ezen a ponton hangzik el az opera legszebb áriája, a Canio által énekelt Vesti la giubba (Kacagj, Bajazzó):


Victor Maurel, Caniókent a bemutatón
Hanganyag Vesti la giubba?*

Szerep! Míg agyad szinte megszállja a téboly,
Az ember fönn a színmű mókáit játszva
Le kell hogy győzze vad dühét!
Eh! Hát te férfi vagy?…
Nem, csak Pagliaccio!
öltsd fel zekédet,
Kend be liszttel a képed!
Pénzt ád a néző s mulatni jól akar!
S ha Arlekinnal Colombina megcsal,
Kacagj Pagliaccio, s kitör a tapsvihar!
Ha jajgat lelked, te járd a bolondját,
Mondj élcet élcre, ha szíved megreped!
Ah!
Kacagj Pagliaccio, látva szerelmed romját,
S mókázva rejtsd, ó, rejtsd el égő sebed!…

A két felvonást egy lírai Intermezzo köti össze. Dallamanyaga az előbbi Canio-áriából és a Prológból származik.

II. felvonás
Az összeállított színpad előtt az egybesereglett falusiak várakoznak a színdarab megkezdésére. Időközben felemelkedik a függöny és megkezdődik a szokásos commedia dell’arte. Mielőtt Canio Pagliaccio jelmezében megjelenne a színen a játék szabályosan zajlik: Nedda Colombinát alakítja, aki elmondja, hogy csak késő estére várja haza a férjét, Pagliacciót. Közben kintről felhangzik Arlecchino szerenádja, majd megérkezik a szolga, Taddeo, akit Tonio alakít, hozza a sült csirkét, ahogyan úrnője parancsolta, de kihasználva az alkalmat, udvarolni kezd úrnőjének. Az ablakon belépő Arlecchino elzavarja az együgyű szolgát, majd Colombinával elfogyasztják a csirkét. A szerelmespár Colombina szökését tervezik, amikor berohan Tonio, hogy közölje: váratlanul megérkezett Colombina férje, Pagliaccio. Colombina ugyanazon szavakkal búcsúzik Arlecchinótól, mint korábban Silviótól: „Ma éjjel örökre a tiéd leszek.” A megcsalt férj szerepét Canio alakítja, az ő felléptével azonban egymásba fonódik a színház és az élet. Nedda Colombina szerepében igyekszik a játék könnyed hangját fenntartani, azonban a lelkében a hűtlenségen rajtakapott asszony rettegése kínozza. Canio már régen nem a szerepét játssza, a közönség azonban mindebből semmit sem vesz észre, sőt egyre lelkesebben tapsol az „élethű” alakítás láttán. Itt hallható a második legismertebb áriája "No, Pagliaccio non son" (Most nincs itt a bohóc!)


Ruggero Leoncavallo a Bajazzók szerzője
Hanganyag No Pagliaccio non son?*

Nem! Most nincs itt a bohóc!
Sápadtá nem a liszt, a bosszúvágy tesz,
Mely nézi, hol a préda!
Most a férfi van itten,
Ki vérző szívvel vérre szomjas,
Lemosni szennyét, te átkos céda!
Nem! Most nincs itt bohóc!
Nem! Én most az vagyok, aki meglelt,
Midőn éhezve, fázva,
Elhagyatva bolyongtál,
S ki akkor fölszedett,
S adott nevet,
A szeretett őrült lázba!!!
(…)

Hamarosan ezután bekövetkezik a tragédia: Canio önkívületében szíven szúrja Neddát, majd a segítségére rohanó Silviót is leszúrja. A jelenet és az opera Canio kijelentésével ér véget: „La commedia è finita!” / „Vége a komédiának!”.