A koreai film fenegyereke nagyívű – és szokása szerint vériszamos – parabolát rendezett az emberi természetről és a társadalom működéséről. Akinek bírják az idegei (meg a gyomra), nézze meg; mégis az az érzésünk, hogy Kim Ki-duk ezúttal – főként néhány korábbi remeklésének ismeretében – túl sokat markolt és keveset fogott.
Nincs abban semmi meglepő, hogy Kim Ki-duk, aki sokáig a dél-koreai szerzői film nemzetközi fesztiválokon agyondédelgetett sztárja volt – egyébként teljes joggal –, a határokat feszegeti, vizuális és tartalmi értelemben egyaránt. Az sem, hogy a provokatív felvezetés példázatossággal társul: a koreai mester legjobb alkotásaiban mindig is a valószerűtlen költőiség és a mellbevágó kegyetlenség sajátos elegyével nyűgözött le. És ha már a fesztiválkedvenc-státusról volt szó: első elementáris Kim Ki-duk-élményemet is a TIFF-nek köszönhetem, valósággal szédelegve jöttem ki több mint másfél évtizeddel ezelőtt A sziget vetítéséről; és aztán jött a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz, A szamaritánuslány, a Lopakodó lelkek, majd a Pietà. A Moebius viszont, amelyben az elviselhetetlenségig fokozott, öncélú provokáció elnyomni látszott a lehetséges „mögöttes” értelmezéseket, már csalódás volt – ezért is reménykedtem annyira abban, hogy a legújabb Kim-opusz ismét felejthetetlenre sikerül.
Bár az Ember, tér, idő és ember (rendezőnk láthatóan vonzódik az effajta repetitív címszerkezetekhez) egyik legfontosabb motívuma valóban az, hogy a remény hal meg utoljára, ez nem a nézői elvárásokra vonatkozik. (Kicsit offtopik megjegyzés: vesszek meg, ha értem, miért a politikai korrektséget boncolgató szekcióban kapott helyet ez a film a TIFF-en.) Az alaphelyzet persze nagyon is izgalmas, bár nem túl eredeti: mi történik akkor, ha egy csapat különböző gondolkodású, erkölcsű és szociális státuszú ember kényszerű összezártságban marad, olyan zárványszerű viszonyok között, amelyekből belátható időn belül nincs kitörési lehetőség? Például felszállnak egy sétahajóvá avanzsált, kiszuperált hadihajóra, amely az éjszaka leple alatt tengeri járműből a vizek és felhők fölé emelkedett, lebegő entitássá változik – az emelkedettséget tehát itt, a stiláris jellemzőkön túl, nagyon is szó szerint kell érteni. A fantasztikus fordulat azonban nem előzmény nélküli, a nyílt tengerre való kihajózás, a partokon uralkodó társadalmi normáktól való elszakadás az indulatok, ösztönök és azonnali kielégülést kívánó állatias vágyak elszabadulását eredményezi – mindig is meghökkentő volt számomra, hogy a távol-keleti filmekben a kommunikáció egyik legalapvetőbb formája a mintegy mellékesen eleresztett saller, az erőszak pedig olyan megdöbbentő természetességgel történik meg, mintha ez lenne a világ rendje.