Shithouse

A cselekmény végtelenül hétköznapinak, egyúttal emberinek, reálisnak érződik, teljes mértékben elhisszük, hogy ez így a való életben is megtörtént, megtörténhet. A két főszereplő közti kémia tökéletesen működik, noha merőben más személyiségek. Alex sokat sír a honvágya miatt, nehezen nyílik meg, de borzasztóan ragaszkodó és szeretetteljes, míg Maggie jóval szociálisabb, habzsolja az életet, noha van egy érzékenyebb oldala, amit igyekszik elfojtani. Egymásra találásuk mesébe illő is lehetne, de nem az. Szenzációs, ahogy végigmegyünk az ismerkedés állomásain, csak éppen nem a megszokott sorrendben. Gondolok itt a szexuális kalandra, a túlzott elvárásokból származó konfliktusokra, a kínos pillanatokra, a nagy beszélgetésekre. Egyikük sem tökéletes, sőt, olykor szívesen megráznánk őket, hogy szedjék össze magukat, de ez a való életben is hasonlóképp történik, így frusztráció helyett inkább empátiát éreztem hőseink irányába.

Nincsenek nagy életigazságok, odamondások, hiába merülnek fel olyan témák, mint a halál, a család vagy a szerelem. Szimplán két ember eszmecseréjét látjuk, de az első éjszaka történéseit konkrétan végigvigyorogtam, annyira jól esett nézni a srácokat. A zárás kis híján rontott az élményen, nem feltétlenül éreztem indokoltnak az időugrást, ugyanakkor kellett a minimális jövőkép ahhoz, hogy összeérjen Alex és Maggie története, afféle honnan jöttünk, hol tartunk most módon.

Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor azt mondanám, hogy a Shithouse a Mielőtt felkel a Nap 21. századi változata. Egy őszinte, csupa szív, szövegelős romkom és coming of age dráma elegye, melyben nem mindig szeretjük vagy értünk egyet a karakterekkel, ám mi is a történet részének érezzük magunkat. Az itt látható szituációkkal pedig mindenki képes lehet azonosulni, aki volt már magányos, szerelmes, vagy épp nem jött neki össze valami elsőre. Ilyen az élet, de azért igyekszünk szeretni, minden szarsága ellenére is.