A Legnagyobb Sürüség Közepe

„Ahogy ​egymásba akadt a tekintetük, pillanatig úgy tűnt Sadeczky doktornak, mintha kitisztult volna az apja szeme. Összébb húzódtak táskás szemhéjai körül a ráncok, kitágult a pupillája, s valami fény villant a közepéből. Olyan volt, akár egy nagyon távoli robbanás. Olyan, mint amikor pulzál egy hideg fényű, parányi csillag. Valóban pillanatig tartott csupán ez a fényjelenség, de beletalált a célba. Ifjú Sadeczky felfogta, hogy az apja átlát őrajta. Nyilván megértette még így, félrészeg állapotában is, hogy mire gondol a fia, és jelezte is, hogy megértette. Ugyanakkor meg is fenyegette érte. Gonoszság volt abban a felvillanó fényben, és valamilyen gúny. Belerezdült Sadeczky, mert így kétszer akkora termettel is mindenfajta emberi meg társadalmi előnyökkel rendelkezve is félt az apjától. Fölötte állt delejes hatalommal, és uralkodott rajta az apja akkor is, amikor elesettséget mutatott, siránkozott és kunyerált. Szánandó volta mögött mindig rejlett annyi éleselméjűség, amennyi érdekei védelméhez kellett. Ravaszdi és alamuszi zsarnoknak látta az apját a fiatal Sadeczky, olyan embernek, aki a markában tartja, és évtizedek óta zsarolja őt pusztán azon a címen, hogy a fia.”