Tangó

Slawomir Mrozek (sz.: 1930) műveinek központi témaköre korunk személyiségválsága, az elidegenedés és önazonosság-vesztés. Groteszk vagy abszurd helyzeteket, modelleket állít színpadra, amelyekben azonban a realitás is jelen van. A szereplők logikáját, a művészek teóriáit a köznapi élet törvényeivel szembesíti, a hatalom, a kegyetlenség, a morál és a nemiség összefüggéseire mutat rá. Alakjai szerepválsággal küzdenek, ki akarnak bújni a formulák és sztereotípiák korlátai közül, egyéniségük megtalálására és érvényesítésére törekszenek. Hősies gesztusaik, nagyratörő próbálkozásaik rendre komikus felsülésekbe torkollnak, de a végkifejlet Mrozek csaknem minden művében komor.
A Tangó című dráma alapkonfliktusa a kulturális hagyomány és modernség szembenállása. Az író az értékrendszer félreállításának következményeit boncolgatja szatirikus jelenetsorokon át, és végül az értelmiség félreszorulására, térvesztésére, a hagyományos kultúra életképtelenségére esik éles reflektorfény.
A dráma alaphelyzetében – abszurd vonásként – maga a drámaiság hiányzik; megakadt ugyanis a nemzedéki konfliktusok örökletes folyamata. A szülők – úgy vélik – annak idején végérvényesen szétzúzták a normarendszert, és nem hajlandók átállni a hagyományőrző szerepkörre. Programjuk a teljes szabadosság (azt csinálja mindenki, amihez kedve van"). Ennek következtében azonban a jelenkori ifjúság légüres térbe kerül. (ARTUR: Én már csak maguk ellen lázadhatok, a maguk zabolátlansága ellen." SLOMIL: Kérlek, parancsolj, hát megtiltom én neked?") Az új nemzedéknek ilyenformán két lehetősége marad: Vagy újabb konvenciókat kell teremteni, vagy helyreállítani a régieket." Ez utóbbi út látszik előtte járhatónak, így tehát groteszk szereposztásként Artur lép fel a hagyomány harcosaként – a szülőkkel és nagyszülőkkel mint a korlátlan szabadság védelmezőivel szemben, és ezzel mégiscsak kibontakozik egy fonákjára fordult konfliktus.