Kelj Fel És Járj!

Lét és nemlét határsávjában járunk, amint tapintatosan szétnéz Zolnay kamerája a Kelj fel és járj! kórházi elfekvőjében (1969). A rövid filmkölteményben megfáradt, meggyötört arcokat és szemeket, megmerevedett kezeket, tehetetlenségre ítélt testeket látunk. Haláli mozdulatlanságot. De aztán valami belső erő mégis arra ösztökél, hogy megmozdulni, felkelni, járni. Zolnay (és Ragályi Elemér operatőr) közelijei az elesettségben is a méltóságot sugározzák. Fájdalmat, szépséget, akaratot, emberséget. Az alkotó azonosul a szenvedőkkel, melléjük áll, szól hozzájuk: ne adjátok föl!, s szinte együtt teszi meg velük az életet jelentő, nehézkes, súlyos lépéseket. Együtt él hőseivel. Akárcsak a lányait elpusztító asszonnyal a Fotográfiában. Még látjuk az első találkozásnál az érzelemmentessé simult (torzult) arcot. De az érzelmek ott vannak bent, a mélyben. Ahová képletesen és valóságosan a kamera már nem közelíthet, ám a rendező mégis megpróbálkozik, hogy előhívja azokat.