Menekülés

Hamisítatlan szovjet abszurd: az 1920-as, 30-as évek legjelentősebb orosz színpadi szerzőjének, Mihail Bulgakovnak a legtöbb művét annak idején nem mutatták be, s kötetben is csak az ötvenes években jelenhettek meg (némelyik darabja pedig még később). Pedig első drámája, az 1926-ban bemutatott Turbinék napjai olyannyira elnyerte Sztálin tetszését, hogy többször megtekintette, és személyesen védte meg Bulgakovot a kritikusoktól, akik a polgárháborús történetből hiányolták a bolsevikok ábrázolását. Ám Bulgakov ízig-vérig színházi ember volt, nemcsak szerző, hanem rendezőasszisztens és színész is: a színpad alternatív világot jelentett számára a szürke és kegyetlen valósággal szemben. S ezért jóformán élete végéig írt darabokat, annak ellenére, hogy második drámáját, a Menekülést már nem mutatták be - s ekkor is Sztálin mondta ki a döntő szót, aki szerint Bulgakov heroizálta a fehér tábornokokat. S ettől kezdve, ha bemutatták is egy-egy darabját - a Képmutatók cselszövését például, mely variáció a Bulgakovot egész életében foglalkoztató problémára, a művész és a hatalom konfliktusára -, az mindig gyorsan lekerült a színről: a hatalom egyre kevésbé tűrte Bulgakov erkölcsi és művészi szuverenitását. Mert hiába írt olyan darabot (Bíbor sziget), amelyben az imperializmust parodizálta, ha azt egyben a világforradalom paródiájának is lehetett tekinteni. S hiába írt színművet Sztálin születésnapjára, ha az ifjú forradalmár ábrázolásában eltért az akkorra már kanonizált mítosztól, s főhősét megkorbácsolták volna a színpadon... Bulgakov a közönség rabul ejtésének minden fortélyát ismeri, igazi mestere a színháznak, s darabjai - jóllehet többnyire a korai szovjet-orosz társadalom mindennapjaiban gyökereznek - maradandó érvénnyel ábrázolnak örök emberi vágyakat, konfliktusokat és fájdalmakat.