Afire

A Tűzpiros égbolt egy tervezett trilógia második darabja. A sorozatos szerkezetet kedvelő rendező az Undinében a vizet, az Afire-ben pedig ezúttal – ahogy a költői cím is mutatja – a tüzet helyezi középpontba. A történet főszereplői Leon (Thomas Schubert) és legjobb barátja, Felix (Langston Uibel), akik dolgozni indulnak Felix édesanyjának tengerparti nyaralójába. Leon második regényének kéziratát akarja befejezni, mielőtt a kiadójával, Helmuttal (Matthias Brandt) találkozik, Felixnek pedig fotós portfólióját kellene összeraknia a képzőművészeti főiskola felvételijére. A közeli erdőtüzek ellenére a fiúk nekivágnak az útnak, de nyolc mérföldnyire a nyaralótól lerobban az autójuk, ezért egy fáradságos erdei gyaloglás után, a cipekedéstől kifulladva érkeznek meg.
Leon ettől a perctől kezdve sértett gyerekként viselkedik, a helyzetet pedig csak tetézi, hogy érkezésük után kiderül: nincsenek egyedül a házban, egy félreértés következtében a nyaraló már foglalt. A titokzatos lakót első nap nem is látjuk, csak szanaszét hagyott cuccaiból következtethetünk arra, hogy egy lány az. A nem túl szerencsésen induló megérkezést a lány hangos szerelmi élete tetőzi, amitől nem tudnak aludni a fiúk. De a kézirat megszületését nemcsak a fáradtság hátráltatja: egész egyszerűen nem akar összeállni az egész. Az alaphelyzet Anton Pavlovics Csehov A mezzaninos ház című elbeszélését is eszünkbe juttathatja, ahol ugyancsak egy író és egy festő vonul el a világtól, de hőseinkhez hasonlóan ők sem nagyon produktívak; Petzold számára Éric Rohmer filmjei jelentettek még fontos inspirációt, a Tűzpiros égbolt sokszor idézi a francia rendező sűrű szövetű világát.

A titokzatos lakó Nadja, akit Petzold új múzsája, Paula Beer alakít. A lány már másnap, első találkozásukkor barátságosan viszonyul hozzájuk, a konfliktus elsimítására vacsorára hívja őket. Leont első perctől elbűvöli a lány, de le is nézi őt, főleg, miután kiderül, hogy Nadja fagylaltot árul az üdülővárosban. A munka kérdése egyébként fontos felvetése a filmnek, sokszor beszélgetnek a munka természetről, felmerül a klasszikus, szellemi munka vs. kétkezi munka szembeállítás kérdése. Munka-e a főzés vagy az írás? Petzold a fiatal író karakterén keresztül a szellemi munka túlértékelését is szatirikusan ábrázolja: Leon írói allűrjei – ahogy dohányzik, ahogyan nekiveselkedik a munkának, rendezgeti második regényének, a borzalmas című Club Sandwichnek a kéziratát – önéletrajzi elemeket is tartalmaznak: Petzold második filmje, a Cuba Libre ugyancsak egy nyáron készült, saját bevallása szerint fiatal rendezőként elborította az agyát első filmjének sikere, ezért a Tűzpiros égbolt nárcisztikus szerzőjéhez hasonlóan ő is egy tanulási és önmegismerési folyamatként tekint vissza erre a forgatásra.
A lassan hömpölygő cselekményben a kiadó érkezése hoz fordulatot: a kedélyes vacsora során kiderül, hogy Nadja irodalomból doktorizik. Az est során kétszer is elmondatják vele Heinrich Heine a szerelemért meghalni kész törzsről szóló, Az asra című versét; ugyancsak Nadja idézi fel a német romantika másik nagy alakjának, Heinrich von Kleistnek A chilei földrengés című elbeszélését is. A szereplők között fokozatosan kibontakozó szerelem az elszavalt versekben, a gesztusokban, a tekintetekben jelenik meg, de egyetlen pillanatig sem magától értetődő, meg kell dolgozniuk érte.

Míg Leon regénye nem akar összeállni, a tenger által inspirált Felix gyönyörű fotósorozatot készít, amit a rendező elmondása szerint a francia képzőművész, Sophie Calle Voir la mer című projektje ihletett. Calle a projekthez olyan, Törökország középső területeiről származó isztambuli lakosokat keresett meg, akik még nem látták a tengert. A tengerparton az első benyomás után fényképezte le őket, először hátulról, majd szemből is. A filmbeli Felix ugyancsak hátulról fényképezve készíti el a portrésorozatot, hogy a kamerával ne vonja el az emberek figyelmét a tengerről, később viszont szemből is lefotózza a tengerben gyönyörködőket. Az egyetlen, akinek nem készül el szemből a portréja, az Nadja – ez a fotográfia már nemcsak Calle projektjét idézi meg, hanem Gerhard Richter híres 1991-es Betty című munkáját is, ahol ugyancsak hátulról, a nézőtől elfordulva láthatjuk a festő nagyobbik lányát. Ezt a fényképet használják majd Leon egy újabb, ezúttal a nyári eseményekből inspirálódó regényének a borítójához.
Petzold filmje a rossz emlékű világjárvány sajátos „terméke”: a film hangulatát és szerkezetét inspiráló filmek és művek újranézésére és újraolvasására a pandémia első időszakában, közvetlenül az Undine berlinalés bemutatója után került sor. Ebben a lelassult időben született a rengeteg irodalmi és képzőművészeti utalást magában foglaló forgatókönyv, nem tolakodóan, de sok személyes élményt is belesűrítve. A film ugyanakkor olyan aktuális problémákat is felvet, mint pl. a klímaváltozáshoz köthető erdőtüzek, amelyek egy tágabb dimenzióba helyezik a szereplők vergődéseit. De a filmet nem elsősorban emiatt, hanem a magukat és egymást kereső fiatalok törékeny kapcsolatrendszere és a kiváló alakítások miatt érdemes megnézni.