Mátyás király és a művészet

Már a kortársak is meglepetten regisztrálták, hogy a csúcsaihoz közeledő itáliai reneszánsz az Alpoktól északra először a "jeges Duna" partjain, Magyarországon talált otthonra. A XV. század második felének nagy műpártolóiról szólva, a korabeli írók ritkán feledik el megemlíteni Hunyadi Mátyás magyar király nevét, egyesek egyenesen a kor legnagyobb mecénásaival - a milánói Sforzákkal, Montefeltro urbinói herceggel, sőt Lorenzo de'Medicivel - helyezik őt egy sorba. Valóban meglepő, hogy az új stílus terjedése itt gyorsabb és látványosabb volt, mint a nyugat-európai régió Magyarországnál jóval fejlettebb országaiban, akár Franciaországban, akár a Német Birodalomban. A reneszánsz és a humanizmus ugyanis köztudottan bensőséges kapcsolatban állott az itáliai városfejlődéssel és a polgársággal, márpedig a Magyar Királyság éppen ezek hiánya miatt maradt el leginkább Nyugat-Európa mögött. Arról nem is szólva, hogy ez az ország évtizedek óta kemény küzdelmet folytatott a népességet tizedelő, erőit sorvasztó, meg-megújuló oszmán támadásokkal szemben. A művészetpártoló király - hatalma csúcsán - "kódexet kódexre, épületet épületre halmozott", udvarának pompájánál csak az ott megforduló művészek voltak híresebbek? Mátyás egykor olyannyira csodált alkotásai azonban nemcsak maradéktalanul elvesztek a másfél százados török megszállás viharaiban. Szinte jelképesnek tekinthető visegrádi nyári palotájának sorsa: ez a hatalmas épületegyüttes ugyanis oly vastag földréteg alá került, hogy sokáig csak mesebeszédnek minősítették a kortársak a kiváló humanista, Oláh Miklós elragadtatott hangvételű beszámolóját. Híres könyvtárának, a Corvinának szertehordott darabjai évszázadok óta a befogadó országok nemzeti könyvtárainak féltett kincsei. A fentieken kívül néhány véletlenszerűen megőrződött vagy előkerült kőtöredék, épületrész, ötvös- és luxustárgy és sok-sok rekonstrukció tanúskodik a művészetpártoló, 560 éve született uralkodó udvarának tovatűnt fényéről.