Tum Mile

Ritka madárként, bollywoodi katasztrófafilmként harangozta be a Tum Mile-t annak idején a BollywoodExtra is. A gyanú megalapozott volt: a plakát és a trailer alapján nem volt nehéz azt gondolni, hogy újabb amerikai mintát vesz át a hindi filmipar. Lesz itt szerelmespár, digitális trükkök, utolsó pillanatban megmenekülés, ahogy kell.

Rendben, persze, van néhány ilyen a filmben, ám mégsem másolja a megszokott hollywoodi katasztrófafilmeket. A Tum Mile-ben szerepet kap ugyan a Mumbait sújtó 2005. július 26-i esőzés és az azt követő hatalmas áradás, ám ez finoman szólva is csak mellékszerep, díszlet a történet egy részében. (Pedig magáról a katasztrófáról is lett volna mit mesélni: az áradásnak 1094 halálos áldozata volt. Egy nap alatt több eső esett, mint Magyarországon egy év alatt, ami teljesen megbénította a 14 milliós metropoliszt.)

A Tum Mile egy szerelmi történet, azonban nem átlagos – és bizony nem a katasztrófa-díszletek miatt lett más, mint a többi bollywoodi románc. A film két szálon fut: az elsőben a Dél-Afrikában tanuló két NRI (külföldön élő indiai) Sanjana és Akhsay megismerkedését látjuk. A másik szál (váltakozva láthatjuk a két idősíkot) hat évvel később játszódik, amikor a két főszereplő véletlenül újra találkozik. Ezzel már a film elején nyilvánvalóvá válik, hogy a románc bizony nem végződött happy enddel. A boldog végkifejlet eléréséhez hat évvel később is segítségre van szükség: egy árvíz kell ahhoz, hogy Akshay és Sanjana rájöjjön, hogy mi is fontos számukra igazán az életben. Itt, a második szál második felében ömlik csak a nyakunkba a víz és a katasztrófafilmek néhány kliséje (hirtelen szülni kezdő terhes nő azért szerencsére nincs), és izgulhatunk azon, hogy vajon a kegyetlen időjárás, ha már közelebb hozta a szerelmeseket, nem is veszi-e el azonnal az életüket.
A film lényege tehát nem a víz és a néhány digitális trükk, hanem két ember kapcsolatának alakulása. A Tum Mile realisztikusabban ábrázolja két mai fiatal kapcsolatát, mint eddig bármely más bollywoodi film, amit láttam. Mert nem a szerelmesek egymásra találása a film témája, hanem ami utána jön. Egyáltalán nem sietnek összeházasodni, és az összeköltözésre is csak hosszas vívódás után adják a fejüket. Ez már egy modern India; a tradíciók csak egy néhány percre feltűnő apa képében jelennek meg, aki elmondja: nem érti ő ezt az egészet. (Persze még mindig nem Indiában játszódnak ezek a részek, talán még mindig csak az NRI-k esetében elfogadható a nézőknek a hagyományok ilyen fokú megsértése.)

A Tum Mile arról szól, mennyire nehéz két személyiséget és életet összecsiszolni. Semmi sem fekete vagy fehér, és a filmnek bizony messze nem az az üzenete, hogy „a szerelem mindent legyőz.” És szerintem épp ezért jó. Hirtelen azon kapja magát a néző, hogy a saját életén gondolkodik: ő milyen kompromisszumokra lenne hajlandó, mit viselne még el? Biztos, hogy ő mindig olyan türelmes a mellette lévő emberrel, mint kellene? Mennyit vagyunk hajlandók feladni magunkból egy kapcsolat kedvéért? A színészi játék is illik ehhez: nincsenek túlzott gesztusok, és a két szupersztárnak nem nevezhető színész, Emraan Hashmi (Once upon a Time in Mumbai, Awarapan, Jannat) és Soha Ali Khan (Rang de Basanti) alakítását még olyan kritikusok is jónak találták, akik a filmet maximum közepesre értékelték.
A zenés részek is illeszkednek ehhez a hangulathoz: nincsenek klasszikus táncjelenetek, csak aláfestő dalok. A zene egyébként kellemes és fülbemászó, a vidám „Tum Mile” nagyon sokáig velem maradt. (A zene Pritam munkája, az ő nevéhez fűződik a Dhoom, a Dhoom:2, a Billu, a Dil Bole Hadippa és a New York zenéje is.)
A film nem lett nagy siker, talán amiatt is, hogy az alkotók nem igazán tudták azt sem kitalálni, hogy milyen műfajú végeredményt szeretnének. (Tudom, Bollywoodban nem szokás a műfaji film, de a Tum Mile-re azért azt sem mondhatjuk, hogy maszala lenne.) Hiányoznak belőle a sztárok és a nagyszabású táncjelenetek is, és a házasság misztériuma sem kap központi szerepet. A átlagos indiai közönségnek talán ezért nem tetszett annyira, de egy európai Bollywood-rajongó megtalálhatja benne, amit a hindi filmekben szeret: zenét, romantikát, szép tájakat, valamint a megszokott nyugati mintáktól eltérő filmkészítést és történetmesélést. És ebben az esetben sok-sok gondolkodnivalót is – magáról.