Star 80

Bob Fosse, a hajdani táncos, nagy koreográfus és látványrendező utolsó filmjében elveti a musicalt. Elveti a zenét és a táncot (egyetlen, jól megszervezett görkorcsolya-balettől eltekintve nem táncolnak a filmben), hogy ismét visszatérjen központi témájához, az amerikai álom ellehetetlenüléséről beszéljen.
A valóságos történet, Dorothy Stratten (1960. február 28 – 1980. augusztus 14.), kanadai modell története, megjelent a Village Voice-ban, az újságírónő Pulitzer-díjat kapott érte 1980-ban.
A film hőse egy margóra szorult kisember. Paul Snider, egy tangótáncos-szerű, nárcisztikus, magazinfaló kis senki, egy kisstílű strici, aki Pygmalionnak képzeli magát, rátalálva egy vendéglőben a maga Galatheájára. Fölcsíp egy pincérlányt. A lány ártatlan, otthon sem mutatkozik még hálóingben sem, nincs még húsz éves. Fényképeket készít róla a Playboy számára. Áruba bocsájtja szerelmesét, miközben botcsinálta menedzserként megtanítja rá, miként kell viselkednie egy erotikus Playboy-nyuszinak. Csillaggá csiszolja a lányt, és amikor elkészül művével, pályára bocsájtja. Ám a kurvakészítés túlságosan jól sikerül. Pygmalion féltékeny lesz teremtményére, mivel az elszabadul és önálló életre kel. Pygmalion nem kap tőle több pénzt és szerelmet. Ezért brutálisan megöli.
Ez a némileg melodramatikus, némileg ironikus történet Fosse elmesélésében esztétikus színezetet kap. Hasonlóan a Lenny-hez (ehhez az áldokumentarista szatírájú, szárazon szenvedélyes filmjéhez), itt is használja az időbuktatást, keveri a visszapillantást a dokumentatív magáninterjúkkal. De a film nem csak egy felzüllő pincérlány és egy selyemfiú sztorija, hanem a prostituálódás betegségleírása. A bizonytalanság, a mindenáron megfelelni akarás kórisméjét láthatjuk, azt az állapotot, amikor az emberek elvesztik személyiségüket, és átformálódnak egy sóvárgott helyzet Galatheáivá.

A film Golden Globe és Arany Medve jelölést kapott
Eric Roberts megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a Boston-i Filmkritikusoktól