Ariel

Hajó viszi el a távolba – ezúttal Mexikóba – az Ariel hőseit is: a börtönből szökött fiatalembert és szerelmesét, a mészárossá lett exrendőrnőt. A kedves fiatal csavargótól, aki alkalmi munkákkal keresi a kenyerét és menedékhelyeken éjszakázik, elrabolják a pénzét, s amikor megkísérli visszaszerezni, rajtakapják, s tizenegy havi börtönre ítélik. Rideg asszonyság olvassa fel az ítéletet, s mi, akik tudjuk, mi történt, eltűnődhetünk: ki büntet, kit, miért, s milyen jogon. A hős azonban nem töpreng ilyesmiken, rezzenéstelen arccal bevonul a cellájába, ahol egy férfire lel, aki már régebb óta ül. Megszöknek, bankrablásba, gyilkosságba keverednek, a társ meghal, hősünk pedig szerelmével és annak kisfiával elhajózik. A nő rendőr volt, meg akarja büntetni a férfit tilos parkolásért, az azonban inkább egy jó vacsorára invitálja. A szigorúnak tűnő közegasszony boldogan eldobja a rendőrsapkát, s beül a tilosban várakozó autóba, hogy elinduljon a szabálysértővel új életet kezdeni. Hűségesen követi bűncselemények sorozatán át, egészen az éjszakai kikötőig, ahol akár egy jelenés, a sötétből kiviláglik az Ariel nevű hajó fénylő teste, beszállnak, miközben az Óz szivárványos zenéje szól: „Somewhere, over the rainbow, skies are blue...”

Semmi paródia nincs ezekben a felcsendülő slágerekben: véresen komolyak e dalok, az érzelmek egyetlen kifejeződési formái az érzelemszegény, rideg közegben, a visszafojtott filmes melodráma összegzései. Olyan vágyakról tudósítanak, melyeket a hősök sem megfogalmazni, sem kifejezni nem képesek. Ez a kultúra áll igazán közel a szereplőkhöz; közelebb, mint az elegáns éttermek kifinomult légköre, a videón vetített fekete-fehér krimi vagy a kézbesimuló kis tekerentyűn váratlanul felcsendülő „Föl, föl, ti rabjai a földnek”, mellyel semmit sem tudnak kezdeni a föld e rabjai. /Baron György: Aki Kaurismaki filmjei/